2013. április 29., hétfő

Tavasz

A nagy-nagy visszatérés helyett inkább csak visszasunnyogok egy nagyon egyszerű manikűrrel. :)
Tényleg nem nagy szám, már a minta és a színek is szerepeltek ebben a párosításban a blogon. Csak gyorsan szerettem volna valami egyszerűt és gyorsan elkészülőt, hát ez lett belőle, de én nagyon megszerettem, remélem Nektek is tetszik!


Az alap az Essence 146 That's what I mint! Olyan jópofa neve van és a szín is szép, talán kicsit zöldesebb árnyalatú, mint a meglévő menta lakkom (Catrice Am I Blue or Green?). Persze Nektek nem kell magyarázni, hogy két ugyanolyan színű lakknál is meg lehet magyarázni, hogy miben különböznek... Felkenni szuper jó volt, hamar megszáradt a két vékony réteg, de az önmagában nem lett volna elég, de a nyomdázás eltakarja a foltokat. A mintához a Catrice Heavy Metallilacot használtam. Be kell újítanom nyomdázásra alkalmas lakkokból, mert nincs túl sok választék.. (Vajon mikor is mondanám azt, hogy elég lakkom van???) Fedőlakk és az egésszel megvoltam szűk fél óra alatt. Ez most ismét jó élmény volt, kicsit visszahoztam a kedvem. :)


Vakus kép, mert ezen látszik a lila igazi színe


Legyen szép napotok!

2013. április 19., péntek

Cím nélkül

Amikor a blog elindult, megfogadtam, hogy az életemről nem ejtek egy szót sem (értsd: panaszkodás, hogy engem márpedig sajnálni kell és ezt kifogásként felhasználom). Most viszont, három hónap kihagyás után úgy érzem, ez a minimum, amivel tartozom, legalábbis ezzel próbálok könnyíteni a lelkiismeretemen. Az elmúlt hetekben sokat gondolkoztam, hogy ennyi idő után, főleg egy nyereményígérgetős akármi után egyszerűen csak lelépek, szó nélkül, mintha nem is léteztem volna és majd elfelejtenek. Na de én elfelejteném-e? Hogy csak úgy feladtam ezt is, pedig mennyi mosolyt csalt már az arcomra... Aztán rájöttem, akármi lesz is, akárhogy fogadnak, felállok, visszatérek és vagy összejön, vagy nem.

Amióta elkezdtem ezt az egészet, sok minden átalakult bennem. A kezdeti "naplózásból" a blog átalakult a másoknak való megfeleléssé, ami annyira frusztrálttá tett, hogy egész varázsát eltűntette. Az, hogy hetente kifestettem a körmöm, kikapcsolódás volt számomra, amikor lehettem kreatív, egy kis részt megmutathattam magamból. Ebből az lett, hogy folyamatosan gondolkoztam, vajon milyen újdonságot tudnék mutatni, hogy ne legyek unalmas, hogy másnak tetszen, amit csinálok, mindezt szinte határidőkre. Nos, lehet, hogy másnak tetszett, nekem azonban nem. Mert már nem én voltam. És itt eldönthettem, hogy abbahagyom az egészet vagy pedig visszatérek magamhoz, ami lehet, hogy unalmas lesz majd, de legalább én leszek.
És akkor itt jött a kérdés: ki vagyok én? A 2013-as év az, amiben ezt a kérdést szeretném megválaszolni. Ugyanis fogalmam sincs. Januárban véget ért az életem egy elég meghatározó korszaka egy szakítással, elveszítettem valamit, magamat is, majd újra megtaláltam. Majd újra elveszítettem és annyira összeazavarodtam, hogy most éppen azt sem tudom, hol vagyok. Keresnem kell egy biztos pontot, egy olyan valamit, amitől jól éreztem magam, amikor azt éreztem, ez csak az enyém. Ez a blog pedig ez a valami.

A blogolás egy másik nagy kérdése pedig már sokaknál felmerült, még pedig az, hogy hogyan egyeztethető össze a való élettel. Mert a blogírás egy életforma. Ha engedsz neki, tényleg elevenen felfal, mást sem csinálsz egész nap, csak ülsz a gép előtt, folyamatosan keresel, várod az új kommenteket, te írogatsz, stb. és az idő pedig repül, a kötelességek csak gyűlnek.
Mindig azt mondom, hogy semmire nincs időm. Aztán egy barátnőm felhívta a figyelmem arra, hogy arra van időnk, amire szánunk. (Igen, ez most jutott el odáig, hogy a gondolatból cselekvés legyen :)) A fogadkozások helyett azonban egyszerűen csak belevágok. Csak rajtam múlik.

Részemről a legaljasabb dolog az volt, hogy meghirdettem a játékot, aztán mint szamár a ködben... Szóval egy szamár vagyok, mondjuk ki. Elnézést is kérek minden résztvevőtől és az ajándékok persze járnak nektek! A játékfelhívásra egy jelentkező akadt, ami -bevallom- elég rosszul éreintett, aztán végignéztem magamon és hát emberek vagyunk... A lényeg, hogy ezúton szeretném megköszönni Francinak a jelentkezését!

Nem kérem senkitől, hogy ezután is bizalommal forduljon felém, mindenki más és maga tudja, mennyit néz el egy másik embernek. De a blog remélhetőleg tovább él és remélem, hogy többet segít majd nekem, mint azt most gondolom.